Közhelyesen egyszerű élet-halál filozófiám...

A Föld id(é)őtlenül forog, kering az univerzumban és zuhan,  száguld ''a végtelenbe és tovább'' / Toy Story/ . Egészen addig, amíg bele nem rokkan a Napba; vagy egy hatalmas idegen égi test nem keresztezi megszokott útját; avagy ... el nem pusztítja önmagát....

Biztosan tudjuk, a vége minden esetben ugyanaz, a természet – az élet - örök törvénye, a kegyes születés ellentéte: a kíméletlen és számunkra ismeretlen elmúlás…

Az emberi élet időtartama – akár az egyén, akár a populáció szintjén -  csupán egy pillanat ebben az időtlenségben. Egy perc, egy óra, egy nap, egy év, vagy akár egy évszázad, esetleg év milliók? Nincs jelentősége! Az idő két irányú számegyenesén olyannyira hajaz a nullára, hogy szinte egybeolvad a nem létezővel, a semmivel…

Ellenben, ha feltételezzük, hogy végtelen számú élet létezik a Földön kívül is, akkor megnyugvással megállapíthatjuk: az Élet igenis Örök….

Üdv! BenMar

Könyvajánló - Stephen Hawking

Az alábbi két (rögtön az elején hozzáteszem, hogy közérthető) könyv is nagyban befolyásolta, hovatovább meghatározta a világról, a világegyetemünkről és Istenről alkotott felnőttkori véleményemet, valamint Stephen Hawking segítségével sikerült "újra" megértenem többek között Einstein Speciális és Általános relativitás  elméletét. Ezért is ajánlom mindenkinek aki e téma iránt velem együtt laikusként érdeklődik, és eddig még nem olvasta!  

- Stephen Hawking: Az idő rövid története

- Stephen Hawking: A világegyetem dióhéjban

„Egy jóakaróm figyelmeztetett: minden leírt egyenlet megfelezi az eladható példányszámot. Eltökéltem tehát, hogy egyet se használok. Végül mégis megkegyelmeztem Einstein híres egyenletének: E=mc². Bízom benne, hogy ezzel még nem rettentem vissza minden reménybeli olvasómat.”

/ Stephen Hawking /

Az emberiség serdülő, pubertáskora....

Az alábbi blogbejegyzés (link) tulajdonképpen ebbe a blogba íródott, de valamiért nem tudtam, nem engedte a rendszer  normálisan megformázva beillezsteni:

Az emberiség serdülő, pubertáskora....

A tökéletességre való törekvés megnyilvánulásai, és szintjei….

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)

A tökéletességre való törekvés megnyilvánulásai, és szintjei….

Nagylengyel

Az abszolut  tökéletesség 

A tökéletesség fogalma minden ember számára mást és más jelent, attól függően, hogy mennyire mélyen próbál belemenni a megismerésébe. Ezen azt értem, hogy pl. magát az elérhetetlennek tűnő végtelent, vagy pedig abból kiragadott szakaszt, véges, tehát elérhető tökéletességet próbál megragadni, elérni. Utóbbi esetben azt gondolja, hogy elérte az ember a végső tökéletességet, amit kitűzött célként követett, ám mivel tudjuk, hogy a világegyetem, így az élet is, mint általánosságban vett részfolyamat a végtelen létezésben, valójában elérhetetlen. 

A tér-idő és anyag-energia minden létező irányában így van ez, ezért azt vallom, hogy az ember akkor képes boldogan élni, és megismerni önmagán keresztül az igazságot, és a körülötte lévő világot, ha egy-egy célt amolyan Márai Sándoros céltalan, pihentető séta alkalmával ér el, és nem törekszik a "mindenáron meg akarom tudni"-ra. A tökéletesség elérésére való törekvés azt gondolom eredően minden ember kötelessége volna, hiszen ha nem arra, pl. az egyensúly elvére, a nulla eredőre törekszik minden téren, annak kivétel nélkül minden esetben előbb vagy utóbb súlyos következményei lesznek ( lásd természet egyensúlyának megbomlása, vagy akár az anyagi különbségeken alapuló érdekellentétek miatt kialakuló háborúk, emberiség elleni bűncselekmények). 

Azt gondolom minden létező folyamat az egyensúlyon alapuló elérhetetlen, végtelen tökéletességre törekszik. Csupán azok az emberek mondják, hogy ők már elérték a tökéletességet, akik vagy nem képesek értelmezni semmilyen szinten sem a végtelen fogalmát, vagy pedig el akarják hitetni mással, hogy a végtelen nem is létezik.

A tökéletesség formai megjelenése 

A tökéletesség fogalmához az én értelmezésem szerint szervesen kapcsolódik a pont, a kör, a gömb, valamint az ezen geometria formákat megelőző, illetve ezeken túlmutató „bármilyen önmagába visszatérő” alakzat, vagy folyamat. Azt gondolom, hogy erre az imént említett távolba mutató, ám mégis önmagához visszatérő formára vezethető vissza minden univerzumban fellelhető geometriai forma (az egyenes is), és biológiai folyamat egyyaránt. Az egyenest azért írtam mert szerintem az sem létezik önmagában, csak ha találunk hozzá viszonyítási alapokat, ám mivel a viszonyítási alapok is eredendően a kör formára vezethető szerintem vissza, éppen ezért az egyenesek is csupán a kör alakzat részei, tehát valójában görbék.  

Egyszerűbben szólva a gravitáció kizárja számomra a matematikai értelemben vett egyenes lehetőségét. A megállapítás, hogy visszatér minden önmagába, alapjában értelmezve viszont helytelen, hiszen tudjuk, hogy a matematika szerint a kör végtelen számú pontok halmaza. Ebből a definícióból ugyanúgy levezethető a pont a gömb (és így tovább) fogalma. Tehát amit mi véges, szemmel körülhatárolható alakzatnak, folyamatnak látunk, az valójában nem is az, hiszen gondoljunk csak a fenti kör matematikai meghatározását szem előtt tartva arra,. hogy egy bármilyen kör mentén elindulva, soha nem érnénk a végére, hiszen, ha végtelen számú pontról beszélünk, akkor minden esetben létezne olyan pont, amit az utunk során még nem érintettünk. Ennek ellenére az ember érzékszervei azt tapasztalják, hogy mégis kivitelezhető, hogy ugyanabba a pontba érünk vissza, ahonnan elindultunk. Ez már önmagában is egy hatalmas érzéki csalódást feltételez, ha a matematikai törvényeket feltételek nélkül elfogadjuk. Akkor most, hogy is van ez?

Számtalan kérdés fogalmazódik meg bennem, ha megpróbálom e képtelennek hangzó ellentétet egyszerű fizikai, matematikai törvényszerűségek, és logikai érvekre támaszkodva megérteni.. Hol a rejtőzhet vajon a megoldás? Hiszen azt mondtam az imént az ember érzékszerveivel képes felfogni a valótlant is, egyszerűbben azt gondolom belátható, hogy képes a „nincs”-et is „van”-nak értelmezni, és fordítva úgyszintén. Gondoljunk a végtelen felé tartó két párhuzamos egyenes fizikai megjelenésére. Tudjuk, hogy nem érnek össze, ám mégis úgy érzékeljük, hogy a távolban a két egyenes találkozik. Akkor vajon ki téved? Aki azt állítja, hogy mégis összeér, vagy aki az ellenkezőjét fogadja el az igazságnak. 

A kérdést inkább úgy tenném fel, hogy vajon mi téved? Erre az a válaszom, hogy az érzékszerveink a gyenge láncszemek a tökéletesség felé tartó láncolatunkban. Márpedig a többi érzéki csalódásra, az álmainkra, vagy éppen a megmagyarázhatatlan elmeállapotokra gondolva a leginkább arra a végkövetkeztetésre jutok, hogy a körülöttünk lévő világegyetem is erre a kör törvényszerűségeire épülő csakis emberi elme által, és csakis kizárólag az emberi elmében megteremtett tér-energia, és  idő összessége, ami csakis az emberi elme által nyer értelmet, tehát az nem más, mint az emberi értelem, a tudat, amely a saját maga által alkotott törvények segítségével minden nem létezőt létezőként érzékel, és ugyanúgy fordítva is.


Az eredő nullára való törekvés 

Amit mi rezgésnek, mozgásnak hívunk, az valójában tényleg az-e aminek hisszük? Gondoljunk csak bele? Az ember is egy tévedésre hajlamos lény, és az egyetlen, aki az élőlények között keresi, kutatja a létezés értelmét. Vajon van e értelme mindennek? Az értelem is az értelmes emberi gondolkodás saját szülleménye nem? Tehát, ha még a végtelennek titulált értelmes emberi tudat, lélek is önmagába mutat vissza, akkor ez így lehet az őt körülvevő világban is. Miért kellene valaminek, vagy valakinek még a háttérben mozgatni az eseményeket, mikor az emberi elme elvégzi azt minden és mindenki más helyett. A magam részéről az anyag és energia viszonyából adódó gravitáció okozta hatalmas zuhanásnak, körkörös mozgásnak képzelem a világegyetemünket, ahol az emberi elme a tulajdonképpen a semmiből megteremti folyamatosan önmagát,  és maga számára mindent, az anyagot és az energiát is, csupán a meglévő dolgok formálásával, átalakításával és megmagyarázásával, saját maga alkotta törvények segítségével.  

Az iméntiekben minden benne foglaltatik, ami a tökéletesség az egyensúlyra, végső soron  a nullára való törekvésre jellemző. Gondolok itt többek között, a relativitásra, a negatív-pozitív energiák létezésére, a végtelenre és még folytathatnám a sort jó darabig. A kör és gömb alak, illetve ezek bármilyen torz formája, mint a tökéletesség fizikai, matematikai, biológiai, megnyilvánulásai, helyesebben az ezekre a formákra való tudatos, vagy nem tudatos törekvés, legyen szó bármilyen anyagról, vagy a hozzá kapcsolódó folyamatról is, ha körülnézünk a közvetlen környezetünkben, vagy akár az univerzumunkban, azt gondolom, különösebben nem szorul magyarázatra. Nem megyek messzebb, mint például egy szimpla emberi ölelés, vagy a szív és a hozzá kapcsolódó vérkörök. 

Tovább gondolva a gondolatsort a tökéletes egyensúlyra a nullára, semlegesre  való törekvés ugyanúgy fellelhető az emberi lélekben, amely már egy (szerintem) az univerzumunkon is jóval messzebb mutató része a végtelen egésznek.


A megismerés formái és mélységei 

A lényeg itt is a megismerés módszerében, mélységében, milyenségében keresendő. Hiszen az ember, ezen belül is a saját lelkének a megismerésében több szintre is eljuthat. Egyénenként változóak az emberi végtelen igazság megismerésének a határai, viszont itt azért beszélek határokról, mert ez a folyamat is csupán egy szakasza, része a végtelen egésznek tűnő mindennek, vagy éppen semminek, mint ahogy igaz ez véleményem szerint magára az életre is, mint folyamatra. Az egyéni megismerést viszont nagymértékben befolyásolja a vizsgálati módszer milyensége és mélysége, hiszen egy felületes vizsgálódás mindig más eredményt hoz, mint egy apróbb részekre szedett boncolgatás. 

Ebben az Isten és Lélek analízisben, a saját módszerem alapján egyre jobban világossá válik a számomra, hogy Isten nem más, mint maga az ember számára legtökéletesebb létező misztikum, hiszen azt gondolom a lélek és Isten egy és ugyanaz. Minden körülöttem és bennem zajló folyamat logikai és számomra elfogadható ésszerű boncolgatása erre az eredményre vezet. 

Emberi Isten, avagy Isteni Ember...?

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)

/Márai Sándor/

A világról

"És ne feledd soha, hogy a világ fia is voltál. Rokona a négereknek és a csillagoknak, a hüllőknek és Leonardo da Vincinek, a Golf áramnak és a maláj nőknek, a földrengésnek és Laocénak. Mindehhez közöd volt, egy anyagból vagytok, egy lélek teremtett, ugyanaz a lélek fogad vissza. Ez egészen biztos."

A nulla egyenlő a végtelennel?

                  
Folytatva, (vagy talán befejezve?) az előző bejegyzésem gondolatmenetét, ahhoz a végső következtetéshez ért a kicsit talán furcsának tűnő elméletem, hogy a nulla tehát a semmi az tulajdonképp egyenlő(ugyanaz) az emberi tudat(elme, lélek) törvények révén alkotta végtelennel, vagyis a mindennel. Ha ez így volna, akkor eljutottam egy paradoxonhoz, ahhoz az ellentmondáshoz, hogy a semmi megegyezik a valamivel, tehát ami van, a valójában nincs is, és ami nincs az voltaképp van. Ezt az ellentétet magyarázza meg számomra az emberi elme a tudat végső soron a lélek úgymond megléte, hiszen a lélek is olyan, ami van is, ám mégsem érzékeljük a jelenlétét.


A hatodik érzék-szervünk 

Mindez szerintem azzal is összefügghet, hogy az emberi lélek(elme, tudat) valójában nem más mint a hatodik érzékszervünk. Olyan értelemben vett hatodik érzékszervünk, amely jelenlegi ismereteink szerint csak a valóságnak nevezett jelen időt képes érzékelni, illetve nem csupán érzékelni, hanem saját hozzáférésre múltunk formájában rögzíteni is, vagyis nem képes a jövőben bekövetkező eseményeket látni, mintegy előre jelezni, mint egyfajta misztikus értelemben vett „hatodik érzék”. 

Azért tartom érzékszervnek, mert pl. a szeretet, a szerelem vagy akár a harag a gyűlölet (folytathatnám a sort) érzését nem képes a másik öt érzékszervünk se tapintva, se látva, se szagolva, se ízlelve, sem pedig hallva érzékelni,. Csupán a lelkünk jellemzője hogy felfogja ezeket az érzéseket, melyek létezéséről a többi érzékszervünkkel is meggyőződhetünk (viselkedés, illatok, az érzéshez tartozó agyterület működése), ellenben csakis az emberi léleknél beszélünk szeretet, szerelem stb. érzésről, hiszen a többi esetben többek között, izommozgásokról, vegyi anyagok keletkezéséről, elektromos aktivitásról van szó. 

Azt gondolom, az emberi lélek fogalma is előbb vagy utóbb, a tudományok fejlődésével ugyanúgy, mint például az elektromos áram, vagy mező is, nem lesz több csupán egy biológiai fogalomnál, amely a bennünk és körülöttünk zajló ismert és eddig még számunkra ismeretlen folyamatok révén fizikai, kémiai, matematikai egyenletekkel kimutathatóvá válik, vagyis teljes mértékben megtudhatjuk majd a sok jelenleg megmagyarázhatatlan tapasztalásokra a magyarázatot. Azt gondolom a mai fejlődési ütemet látva, ez az idő nincs is már nagyon messze, ami a mesterséges intelligencia ember általi létrehozását is jelenti, mely viszont súlyos veszélyt feltételezne szerintem a Földi élővilágra, amit a jelenleg tapasztalható felelősség nélküli emberi rombolás, barbárság, csak tetézni fog. 


Az emberi anyanyelv, mint a lélek elsődleges kommunikációs kódrendszere 

No de nem szeretnék nagyon eltérni a kezdeti kérdéskörtől. Tehát visszakanyarodva a lélekhez, gondoljunk csak a magyar nyelvre, mint kifejező, leíró eszközre, hiszen felfedezhető számos olyan szó, kifejezés, amely azt bizonyítja a számomra, hogy az emberi lélek, nem lehet más, mint egy változó biológiai (fizikai, matematikai, kémiai) fogalom. Csak néhány példát említenék a teljesség igénye nélkül: lélekerő, lélekjelenlét, lélek súlya, lélek állapota, lelki egyensúly, lelki hatások, kölcsönhatások, lélek határok. 

Tovább megyek, ha az embert és a reá jellemző egyedi lelkét vesszük alapul, mint egyfajta mini univerzum, akkor az fizikális értelemben vett emberi testet felfoghatjuk az anyag és egyben az energia megnyilvánulásának is, a lelkét pedig a tér fogalmával összevetve szintén hasonlóságok mutatkoznak. Gondolok itt elsősorban a kiterjedés, a dimenzió fogalmára. Az imént említett szóhasználatra, pontosabban a miértjére visszakanyarodva, számomra két elfogadható magyarázat létezik. 

Mégpedig egyik lehetséges válasz, az, hogy a magyar nyelv, - mivel az említett szavak/fogalmak a nyelv megalkotója által ismeretlen jelenségre vonatkoznak -  a tudományból hívta segítségül e roppant kifejező és már közismert tartalommal bíró szavakat, kifejezéseket. A másik lehetséges megoldás szerintem meg az, hogy a magyar nyelv már jóval fejlettebb nálunk e téren, így éppen ezért előbbre is járhat, vagyis ő már tudhat valamit, amit az ember még nem képes felfogni. Nem hiszem, hogy a magyar nyelv olyan fukar volna a szóhasználatban, miszerint az új, még addig ismeretlen érzésekre ne talált volna más jellemzően kifejező szavakat. Sőt a ritka képességeket is magában hordozó nyelvünk, azon belül is a szóhasználatunk, nagyon is ügyel még a legapróbb részletek  „megjelenítésére” is. Ezt mi sem példázza jobban, mint az a tény, ami számos más népcsoport által használt, egyszerűbbnek tartott nyelvre nem igaz, hogy a magyar nyelv képes a legapróbb árnyalati különbségek kifejezésére is, például egyes érzelmek esetében.

Elérkeztem ismét egy számomra szintén érdekes témához az idők során eltérően alakult különféle emberi nyelvekhez, az általuk használt betűkhöz, szavakhoz (itt a mennyiségre gondolok elsősorban) illetve az általánosan elfogadott szabályrendszerükhöz, amely jellemzők szorosan hozzátartoznak/hozzátartoztak a népcsoportok mindennapjaihoz, éppen ezért a nyelveket közelebbről megvizsgálva, számos kérdésre választ kaphatunk. Az adott korban élt vagy élő népcsoport által használt különböző nyelv, a legalkalmasabb eszköz arra, hogy bemutassa magának a használójának, a néha megkérdőjelezhetően értelmesnek nevezett embernek a jellemét, életvitelét, szokásait ma és a történelem folyamán egyaránt. Ugye számtalanszor hallani, milyen nehéz a magyar (vagy például a kínai, stb.) nyelvet elsajátítani egy nem magyar anyanyelvű ember számára. 

Szinte tökéletesen nem is tudja, ha nem gyermekkorában kezd el magyart tanulni. Ez mondhatni természetes is, hiszen minél több szó, és szabály jellemez egy adott nyelvet, annál jobban igénybe veszi a nyelvtanulás az emberi agyterületeket. A gyermeki agy pedig egyformán tanítható, terhelhető, a kapacitása, befogadóképessége ugyanolyan nagy, legyen szó a világ bármely országáról. Mellette az is tény, hogy az emberi agy egyénenként eltéréseket mutat az élet során használt agyterületek nagyságát illetően, ennek ellenére hatalmas hányada marad mégis kihasználatlanul, avagy csak arról van szó, hogy ma még nem ismeretes ezen területek inaktivitásának miértje.

Talán később ezeknek a ma még „fehér foltos” területeknek is nagyobb szerepe lehet majd az orvoslásban. Bár előfordulhat az is, hogy ezt csupán az én laikus gondolkodásmódom mondatja velem. Talán a nyelvi eltérés lehet az egyik oka annak, hogy a világ számos, nagy jelentőséggel bíró területére jutott a magyar emberekből. Sajnos a mai napig nincs megoldva ebben a roppant tőke-orientált világban az értékesebbnél értékesebb szakember kivándorlás megakadályozásának kérdése kicsi hazánkban. Persze nem azt akarom, érzékeltetni, hogy a magyar ember mennyire a többi nép fölé emelkedett szellemileg, és tudásban kenterbe vág minden más nemzetet. Egyáltalán nem! A hangsúlyt a  „nehéz” nyelvtanulással és a hatalmas szókészlet elsajátításával járó jó szellemi alapokra helyezném, ami a bonyolultabb nyelvek „birtoklóinak” ritka kiváltsága. Egyszerűbben szólva, ha például gyermekkorában angolt tanulna egy ember anyanyelvként, akkor a nyelv elsajátítását követően a tanulási képessége szerintem kisebb volna, mintha a magyar nyelvet tanították volna meg a számára. Természetesen ez a lemaradás az élet során egy bizonyos ideig könnyedén behozható.

 Az alapok mindenkinél azonosak 

Minden ember teljesen egyforma adottságokkal születik (azon sérült gyermekek esetében, akik valamiből esetleg hiányt szenvednek születéskor, ott egészséges társaik megfelelő segítsége volna a megoldás, ami sajnos még a mai napig nem teljesen elfogadott hozzáállás). Más szóval az „alapanyag” minden ember esetében ugyanaz, viszont azt vallom, hogy a végeredmény, tehát az, hogy milyen lelkű és tudású ember lesz a fiainkból, az 90%-ban a közvetlen környezetén, vagyis rajtunk felnőtteken múlik. 

A gyermek, vagyis a gyermeki agy születése után egy bizonyos ideig még ugye nem ura a testének, nincs én tudata, nem hogy rögzíteni, még feldolgozni sem képes a külvilág ingereit. Azt értem ez alatt, hogy magát a tanulási folyamatokat is úgymond meg kell tanulnia belül az agysejteknek ahhoz, hogy később megfelelően „működjön”, mint emberi lény. Azt gondolom, hogy a kezdetben csak a veleszületett ösztöneire hagyatkozó kicsi újszülött első „tanítómestere” éppen ez a veleszületett ösztönök egyvelege. Egyszóval ez az állapot lehet a kiindulópont és az azt követő tanulási (kezdetben utánzáson alapuló) folyamat nagyban függ attól, hogy az egyes életösztönökre milyen válasz érkezik a külvilágtól. Tehát, ha a gyermekben már megmutatkozik az értelem legkisebb szikrája is, akkor nagyon fontos az, hogy milyen környezetben van. 

A gyermek miután ösztönei által megfelelően és folyamatosan ki tudja elégíteni a saját (alap) létszükségleteit (természetesen az sem mindegy a létfenntartás mekkora erőfeszítéseket igényel a gyermektől) azt követően megpróbál olyan lenni, mint azok az emberek, akik (jól, vagy rosszul) biztosítják számára a mindennapokban a túléléshez szükséges létfeltételeket.

Hogy mi köze ehhez a léleknek? Csupán az, hogy az ember gyermekkorában a felnőttek által alkotott leírt és íratlan törvények segítségével alakítja ki a saját egyedi én tudatát, illetve tágabb értelemben az élete során szinte folyamatosan képlékeny (tanítható) lelkivilágát. Miután a ember úgymond tudatosan elindul az élet láthatatlan útján, gyermekként még csupán a közvetlen környezetének gondoskodó segítségére számíthat, (melyet néha valamilyen oknál fogva nem kap meg), vagyis a felnőttek határozzák meg számára azokat a paramétereket, amelyekre a későbbi élete során figyelni fog, valamint ezen paraméterek alsó és felső tűréshatárát is megismeri. Mindehhez társulnak aztán a saját világa, lelke által kialakított törvények. Aztán az élet már nem szól másról, mint elsődlegesen a fajfenntartásról, és az ember saját lelkének megismeréséről. És ez az a lelkiismeret, amely elsődlegesen meg fogja határozni, hogy a gyermek milyen emberré is válik valójában. Hiszen az ember lelkében dől el elsődlegesen az, hogy hol vannak azok a bizonyos határok, amiket még képes súrolni, ám túllépésük hatalmas veszélyt jelenthet a számára. 

Tehát egy darabig csak fokozatosan gyűlik a tanulás és a tapasztalás révén az a bizonyos „teher”, amelyet az ember élete során a nyakába vesz (néha dob is le belőle, ha tud), hisz igyekszik mindent magába szívni azért, hogy az igazságot, a saját igazát keresve eljusson végül önmaga megismeréséhez.

              

Isten és az emberi lélek 

 Zárásképpen ismét visszatérnék Isten és az emberi lélek kapcsolatához. Számomra teljesen egyértelmű volt, amikor megtaláltam, és egyben meg is ismertem a saját lelkemet, hogy az nem más, mint az a természetfeletti képességekkel, viszont emberi külsővel és gondolkodásmóddal felruházott és ábrázolt mesebeli lény, amit addig Istenként tiszteltem. Egyszóval számomra elsőként az életbe vetett hit alapja, maga az Isten lett, ezt követően pedig az emberi lélek, amely igen bonyolult és végtelenül összetett fogalom, de ha nem a felületes látásmódot követjük, hanem megpróbálunk sokkal mélyebbre ásni benne, akkor könnyen rájöhetünk, hogy a tulajdonságai és képessége révén teljesen megegyezik a misztikum világában a Bibliában is ábrázolt, természetfeletti erővel megáldott Isteni lénnyel.

De még maga a vallás is Istenként tiszteli a lelkünket, hiszen úgy hívja, hogy szent lélek. És láss csodát ismét a magyar nyelv lesz a segítségemre. Ha végig gondoljuk például az ima szövegét, minden egyes pontja szólhatna akár a saját emberi lelkünkhöz is. 

Összegzésül tehát nem Isten teremtett bennünket emberi alakkal a saját képére, hanem az emberi lélek teremtette meg Istent a saját formájára. De nem csupán Istent, hanem megbízhatatlan érzékszervei segítségével mindent, ami körülveszi az embert.  

Tehát ami van, azt az ember állítja, hogy létezik, és fordítva is igaz ugyanez. Ám ha az érzékszerveink (mind a fentebb említett hat érzékszervünk) tényleg becsap bennünket, lehet, hogy mégis tévedünk? Ami nincs az tulajdonképpen van, és ami van az végül is nem létezik?


Szükség volt-e Istenre a teremtéshez? 

Ezekre a kérdésekre meglátásom szerint az emberi agy, és az által a lélek alapos megismerése ad majd egyszer végleges és megdönthetetlen választ. Vagy nem! Nem tudom, de azt érzem – és ez megnyugtat - , hogy a lélek, amely életünk folyamán irányít, szabályoz, küzd, akár csak az Isten, végtelen, örök és halhatatlan. Lelkünk egy kicsi részecskéje benne van mindenben, amit teszünk, amihez és ahogy hozzányúlunk és ezeket az apró darabokat, ha figyelünk, könnyen fel is fedezhetjük a külvilágban, például az általunk alkotott tárgyakban vagy gondolatokban mindenben, ami képlékenyen körülvesz bennünket. De azt is gondolom, hogy a gyermekeink lelkében szintúgy tovább él egy darab belőlünk, ahogy számunkra sem halnak meg a szüleink, csupán a testük nem mozdul az útjuk legvégén. Igen a test sejtjei elpusztulhatnak.....  

Ez valószínűleg igaz a lélek "sejtjeire" is. De mi a helyzet az örökítő anyagunkkal, a génállományunkkal? Azt gondolom, hogy a lélek ma még láthatatlan részecskéire is ugyanolyan törvények jellemzőek, mint az élő, szemmel is látható, fizikai értelemben vett  test legkisebb alkotóelemeire. 

Egyszóval a lelkünk egy kis részének tovább örökítésének köszönhetően tulajdonképpen aki egyszer megszületett, az az ember szinte örökké élhet, legalábbis addig, amíg az örökítő anyaga el nem vész teljes mértékben. 

Születés és halál 

Születés és a halál. Ez a két biztos pont az életünkben. Egyik sem jobb, vagy rosszabb a másiknál. A két véglet, a semmi és a minden. Azt gondolom az élet akkor örök, (a lélek vagy Isten szintjén) ha nem a "fizikai" látható ember szintjén vizsgáljuk. De megközelíthetjük úgy is, az élet is csupán egy kicsi pont az univerzumban, amely egy végtelen nagy rendszer része. 

Legvégül: arra is megtanított az élet, hogy bármilyen helyzet is adódjon, magamon kívül nem számíthatok más segítségére, ha igazán nagy baj van. Az együttérzésnek vajmi kevés köze van a tényleges segítséghez. Éppen ezért nem is tartozom másnak elszámolni valóval életem során, csupán saját magamnak, végső soron a az életem során kialakult, közösen kialakított saját lelkiismeretemnek. Ha azzal el tudok számolni, akkor nem történhet semmi emberhez méltatlan az életemben. De mint minden, az is relatív, hogy hol kezdődik és hol ér véget egy  ember egészséges lelkiismerete. Az életem során azt is megtapasztaltam, hogy egy beteg ember is rendelkezhet egészséges lelkiismerettel, mint ahogy egy egészséges test is birtokolhat beteg lelket. 

Az igazán veszélyes azt gondolom az a gyógyíthatatlan állapot, amikor a beteg test, beteg lélekkel is rendelkezik. A testi betegségekhez értem az emberi elme betegségét is, hiszen az eredendően őrült ember felfogni sem képes a saját lelkének létezését sem.  Lehet, hogy az emberi lélek hajlamos túlbonyolítani azt is, ami eredendően egyszerű?

"Önmagamról

„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

(Márai Sándor)

Vége

Így képzelem a bennünket körülvevő világot, a létezést

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)

A valóságról, a létezés értelméről, az univerzumról és Isten szerepéről alkotott képem

A valóságról:

Bevezetésként egy nem éppen olvasó csalogató, első olvasatra kissé bonyolultnak tűnő alapgondolattal indítanék, amely egyszerűbben szólva a „hiszem, ha látom”-mal egyenértékű.

A racionális, ebből fakadóan reális valóság, az anyag-energia és tér-idő, a tapintható, látható, hallható, szagolható valamint az ízlelhető környezet, a létező jelen, vagy éppen a megtörtént fogalma az egyén, mint az érzékszervek koordinációjáért felelős értelemmel rendelkező biológiai lény számára szerintem nem más: mint a körülöttem, a közvetlen környezetemben jelen vagy múlt időben zajló, létező, saját érzékszerveimmel, segédeszközök nélkül érzékelhető, mérhető, felfogható tárgyak és folyamatok, végső soron maga a világ; a többi csupán mások által közölt létezés és történés, amelyben már ott a fikció, a tévedés vagy a hazugság, szándékos megtévesztés, illetve a lokális inerciarendszerek, helyi koordináta rendszerek különbözőségéből adódó eltérés lehetősége is.

A létezésről

Azt gondolom a létezés a lélek, valamint a világegyetem, az Univerzum amelyben élünk, Isten létezése szinte mindenkit, Nobel díjas természettudóst, humán beállítottságú és egyszerű átlagembert egyaránt foglalkoztató, örök kérdések és viták tárgya ma is; és amíg nem kapunk hiteles a hétköznapi ember számára is elfogadható, kézzelfogható bizonyítékokkal is alátámasztott képet róla, addig az is marad. 

Ne várjon senki tőlem bonyolult, tudományos képleteken avagy a szentírásokban található "tanmeséken" alapuló világot megrendítő, megdönthetetlen értekezést, (mint ahogy a jelen tudomány állása szerint egyik elmélet sem bizonyított 100%-osan) csupán az általam olvasottak és látottak alapján a saját,  ahogy egyik általános iskolai tanárom mondani szokta volt:  "józan-paraszti" ésszel alkotott elméletemet, elképzelésemet szeretném bemutatni az alábbiakban mindenféle bizonyított bonyolult fizikai, matematikai képletet, vagy a vallások számára evidenciát jelentő szent könyvek (Biblia, Tora, Korán stb.) írásainak misztikumát nélkülözve. 

Helyesebben csupán egy alapvető, Stephen Hawking féle számszerű összefüggést szeretnék kiemelni itt rögtön az legelején, amely megbízható és strapabíró fundamentumra építem majd a saját légváramat. "Egy jóakaróm figyelmeztetett: minden leírt egyenlet megfelezi az eladható példányszámot"

Ehhez a saját verziójú teóriához természetesen felhasználtam mások (ismert ma élő és holt nagyjaink) által megalkotott, számomra logikus és érthető - nem saját -  gondolatokat, törvényszerűségeket is, mind emellett megpróbáltam a legegyszerűbb módon és hétköznapi példákkal levezetni elképzelésemet a bennünket körülvevő világról, Istenről, magáról az emberi elméről. Mielőtt belekezdenék a boncolgatásokba leszögezem, hogy nem azt próbálom pogány, farizeus módon bebizonyítani, hogy nincs Isten, csupán arról van szó, hogy a nézeteim szerint nincs, és nem is volt szükség a létezésnek hívott folyamatokhoz, a kozmosz (természetesen benne az emberrel) megalkotásához, sem az ember által érzékelt csodákhoz természetfeletti erőkre, végső soron nem volt szükség magára Istenre sem, mint ahogy az ezzel gyökeresen ellenkező állítást is elfogadnám, ha valaki megfelelő bizonyítékot szolgáltatna egy máig mindenható teremtő erő létezésére.

Istenről

Elfogadom valamilyen szinten Istent, mint a Hit tárgyát, de számomra az Isten egyenlő az emberrel, helyesebben az emberi elmével. Abból az egyszerű, szerintem könnyen elfogadható és közérthető Eistein elméletből szeretnék kiindulni, amit Relativitás (speciális-általános) elméletnek hívunk, amelyben a lényeget erősen a RELATÍV szóra helyezném. Hiszen e nélkül semminek sem volna értelme, még ennek a szövegnek sem, ha kiragadnánk a környezetéből és nem volna mihez viszonyítani. Legyen szó folyamatokról, elnevezésekről, tárgyakról, mértékegységekről, tehát bármiről. Mindenhez szükség van viszonyítási alapokra, amelyeket, mint számos más törvényt, kódrendszert az ember alkotott meg az idők folyamán, hogy számos addig még ismeretlen történésre megpróbáljon minél több bizonyítékkal alátámasztott magyarázatot találni.

Alaptörvények

A kódrendszeren elsősorban a kommunikációt értem. Azt a fizikából ismert és számomra is könnyen elfogadható tényt használom fel kiindulópontnak, különösebb bizonygatás nélkül, miszerint a világegyetemben létező összes tárgy és folyamat leírható, valamint visszavezethető arra a két alapfogalomra, amelyeket energiának és térnek hívunk, és emellett még elfogadom az energia megmaradás elvét is, mint a körülöttünk lévő világ alaptörvényeinek egyikét.  Itt az anyagot azért nem említem, mert a fizikából tudjuk, hogy az anyag és az energia valójában véve egy és ugyanaz. Az időt talán még ide lehetne sorolni a tér-idő folyamatok kapcsán, de ha elhagyjuk, akkor sem történik nagy baj az elméletemben.

A következő lépés az az, hogy elfogadjuk a matematikából ismert nulla és végtelen fogalmát, illetve azt két "határozatlan számnevet", hogy minden és a semmi.

A világegyetem, tehát a tér és energia azt gondolom mind kifelé, mind pedig befelé, de minden irányában és tekintetben is végtelen. Aki erről valami folytán nincs meggyőződve annál már most megdőlt az elméletem, de azt gondolom amíg ennek az ellenkezője nem bizonyított, addig van létjogosultsága. Ahogy nem ismerjük a legkisebb atomi alkotóelemeket, éppen úgy nem tudjuk a világegyetem határait sem realizálni, hiszen csak azt látjuk, hogy folyamatosan találnak a szakemberek kisebb és kisebb részecskét, illetve a másik irányba a kozmosz is tovább nő ismereteink szerint: naprendszerek, galaxisok, univerzumok, legújabban ultraverzumok stb.

A kör a végtelen és a nulla

A végtelent úgy képzelem, mint magát a Földünket, leegyszerűsítve, akár egy egyszerű nem szabályos - esetleg ellipszis - kört, mert azt gondolom, hogy valahol ez a struktúra a tökéletesség és egyensúly megtestesítője, hiszen számtalan helyen fellelhető a környezetükben, mind mozgás, mind pedig geometriai alakzat formájában.

A kör tehát számomra megtestesítője a végtelennek, a tökéletességnek, és az egyensúlynak is, hiszen gondoljunk csak bele, ha a kör egy végtelen pontok alkotta geometriai forma, akkor, ha elindulunk egy nullának kinevezett kiindulópontból, akkor elméletileg csak akkor érünk körbe, ha áthaladunk az általunk kijelölt nulla, más néven kiindulóponton. De akkor, ha a kiinduló kezdőpont pont is és a végpont is ugyanaz, akkor vajon melyiken állunk? Szerintem egyiken sem, hiszen ha feltételezzük, hogy  a kör végtelen pontok halmaza, ebből következőleg az ember nem tud kijelölni rajta kiindulópontot, akkor végpont sem létezhet, így soha nem érhetünk körbe.

Ellenben az ember, mint törvényt megalkotta a semmi fogalmát, vagyis a nulla helyét, de mivel az egyben végpont is, akkor tulajdonképpen nincs is ott semmi, csupán az ember hiszi, mert hozott egy törvényt, a létezés törvényét, ami szintén végtelen és az által van egyensúlyban, hogy a kezdő és a végpont ugyanaz. Ám ennek akkor igaznak kell lennie a feltevésem szerint az energiára a térre is, és azokon belül minden egyes folyamatra, rendszerre is, tehát az eredő mindig nulla lesz, vagyis a semmi. Az eredő által kerül egyensúlyba a legkisebbtől a legnagyobbig minden egyes rendszer, halmaz vagy akár folyamat is.

Azt is gondolom, hogy a végtelen világegyetem olyan végtelen számú véges kisebb nagyobb rendszerek összességéből tevődik össze, amelyekben különböző folyamatok, végső soron a tér és az energia kifelé egyensúlyt mutatnak, mégpedig nullát. Ebből következik, hogy az egyensúly a nullával, a semmivel azonos. Véges rendszerekről akkor beszélek a például szolgáló végtelennek képzelt körön, ha a kezdő és a végpont, amelyet az ember pontosan (bár, ha azt vesszük, hogy egy pont is további végtelen pontból áll, akkor a pontosság minden téren megkérdőjelezhető szerintem) meghatároz nem egy és ugyanaz, hanem a kör két különböző pontjai, ahol az iránynak nincs jelentősége, Átfordítva így kap értelmet pl. az ember élete a születéstől a halálig, tágabb értelemben az idő is ez által nyer értelmet, amíg a kezdőpontból eljutunk a végpontba.

Összegezve a  kezdőpont és a végpont alapjában véve nem is létezik addig, amíg az ember, mint törvényt ki nem jelöli azokat Tovább megyek a kör sem létezik addig, amíg meg nem rajzolja az ember, vagyis mondhatjuk azt is, hogy létrehozza, megteremti magának a saját környezetét, a törvényekkel pedig magyarázatokat, egyes esetekben ideológiát próbál találni a tevékenységére a teremtésre.

A teremtés és a törvényalkotás

Az ember mindig arra törekedett/törekszik, hogy mindenre találjon logikus emberi léptekkel felfogható magyarázatot, vagy a számára elfogadhatatlan, rendezetlenséget kreált magyarázatok közé szorítsa, ha kell néha tudatos ferdítések segítségével. Ez által próbálja érthetővé tenni saját maga és az emberiség számára a valójában megmagyarázhatatlant. Így jönnek létre a törvények, törvényszerűségek, így alakultak ki a tudományok, és ez által próbál az ember a rendezettségre az egyensúly fenntartására (akaratlanul is a nullára) törekedve élni, túlélni, fejlődni, tehát a végtelen folyamat részesévé válni, amit létezésnek, vagy életnek nevezünk. Ehhez az általam ábrázolt teremtéshez és törvényalkotáshoz viszont elég maga az ember is, így azt gondolom minden Istennek tulajdonított teremtés törvény emberi elme eredménye. Ebbe a magyarázatba bőven belefér többek között az ősrobbanás, a fekete lyukak, párhuzamos univerzumok, tér-idő görbület valamint az evolúció elmélete is. 

A tökéletesség is abból a gömb struktúrára törekvő, végtelen irányba mutató végtelen folyamatból, pozitív és negatív energiák összegéből eredő állapot, amelynek se kezdete se vége, (illetve a kezdete és a vége ugyanaz), vagyis az alapja a létezésnek a sok közül, amelyhez úgyszintén nincs szükség természetfeletti erőre. Gondoljunk bele egyes folyamatok a létezés során nőnek, tökéletesednek mások viszont szépen lassan a nulláig sorvadnak (lásd evolúció vagy a csillagok élete) de azt gondolom, hogy itt is megvan az egyensúly, hiszen meggyőződésem, hogy a két ellentétes folyamat eredője megint csak a nulla azaz a semmi volna, mint ahogy azt korábban kifejtettem.

A minden és a semmi érzékelése

Nézetem szerint a végtelen energia és anyag egyben nulla is. Más megközelítéssel a minden egyenlő a semmivel, ha a végtelen folyamatot mint létezést elfogadjuk. Ezért lehetséges az, hogy a példámban megrajzolt kör, tágabb értelemben a végtelen világ, ami bennünket körülvesz tulajdonképpen nem is létezik, csupán mindez a fejletlen érzékszerveink érzéki csalódása, tehát magára a nincsre is úgy érezzük, hogy létezik, akár a nullára is, hiszen a nulla és a nincs teljesen megfoghatatlan elképzelhetetlen mégis azt mondjuk, hogy van. De ugyanakkor igaz ez a végtelenre is, hiszen azt gondoljuk, hogy létezik, ellenben elképzelni szinte lehetetlen. E szerint a levezetés szerint a nulla és a végtelen lényegében ugyanaz, csupán nézőpont kérdése, tovább gondolva tehát, ugyanezt az egyenlőséget elfogadva, a nullát a semmivel, a mindent pedig a végtelennel behelyettesítve választ is kaphatunk a lélek az emberi tudat, elme létezésének kérdésére is, hiszen az egy és ugyanaz azzal a nem megbízható érzékszerveink okozta érzéki csalódással, amivel a semmit mégis mindennek érzékeljük (az agyunk biológiai folyamatainak köszönhetően), mint egy létező folyamatot.

Az emberi lélekről

Tulajdonképpen a lélek sem más, mint a semminek mindenné, vagyis a valótlan valósággá való átalakítása. Mint ismeretes az agy képes a fordított folyamatra is: a valóságot valótlanná alakítani. (emlékezet kiesés)  Gondoljunk csak bele, ha helytálló, márpedig miért ne, a végtelenről alkotott általános emberi megállapítás, akkor még  végtelen sok ilyen érzéki csalódás létezhet a világegyetemben, így abban is hiszek, hogy végtelen sok a dimenziók száma is, amelyből jelenleg csupán néhányat ismerünk. Az érzéki csalódás pedig megint nem egy kitalált történet, amellyel az élet számos területén találkozhatunk, tehát szintén tény, amit azt gondolom nem szükséges bizonygatni, hiszen nem kell messzebb menni, mint a színlátást.

A lélek és az érzéki csalódások összefüggése

Tehát, ha el tudunk képzelni olyat is, ami nem létezik, akkor mi a bizonyítéka annak, hogy a bennünket körülvevő világ nem csupán fikció. Az emberi lélek, értelem szerintem valójában az. ami megalkotja saját maga számára a nem létező semminek a képét törvényeit, csupán azon téves információk alapján, amelyeket az érzékszerveivel valósnak érzékel. Elérkeztem teóriám egyik legsarkalatosabb pontjához: Isten léte az említett feltételezéseim alapján szerintem nem feltétlenül szükséges a kör megrajzolásához, a pontok kijelöléséhez, az átvitt értelemben vett teremtéshez és törvények megalkotásához, sem pedig az elménkben kialakult külvilágról alkotott képünkhöz. Ebből az is világos a számomra, hogy Isten nem más, mint maga az emberi képzelet elme. És az emberi elme is ugyanúgy végtelen, hiszen minden létezőnek mondott elme más és más végtelen világban tengeti a szürke hétköznapjait, a végtelen számú más elmék alkotta világok mellett, előtt vagy éppen után, de az idő ez esetben elhanyagolható.

Azt gondolom ezzel megkaptam a választ minden számomra Isten létezésével kapcsolatos kérdésre, bár ha arra gondolunk, hogy az emberi agy működése is még rengeteg fehér foltot tartogat a számunkra ( szerintem még messze vagyunk a mesterséges intelligencia megalkotásától – vagy nem - ) hiszen a mai tudomány állása szerint nem ismert az agyi folyamatok mindenre kiterjedő részletes működése. Egészen addig a pontig, amíg rá nem jövünk a kiindulópont kérdéseinek megfejtésére, hogyan és miképpen jön létre az emberi tudat, az emberi lélek, és valójában mik is ezek a ma még kicsit felfoghatatlan jelenségek. Akkor talán választ kaphatunk Isten létezésének dilemmájára is.

Ám addig  a fent leírtak tartalmazzák az egyetlen számomra is elfogadott és aránylag logikusnak tűnő magyarázatot Isten létezésével kapcsolatosan. Azzal is tisztában vagyok, sőt személyesen is megtapasztaltam,  hogy többek között a mindenhatóban való hit sokunk számára egy olyan kapaszkodó, ami átsegíthet bennünket az élet gyötrelmes időszakain, segít feldolgozni a csalódásokat, és egyben betölti azt az űrt is, amit a világegyetem keletkezése okoz az emberi elmében.

Természetesen továbbra is tiszteletben kívánom tartani minden más ember elképzelését a létezésről, hiszen mindenki számára kijár a képzelet, a hit szabadsága is.