Emberi Isten, avagy Isteni Ember...?

(Az oldalon található fotók, versek, és prózai szövegek non-profit céllal a forrás és a szerző megjelölésével szabadon utánközölhető. Minden más esetben a szerző írásos engedélye szükséges!)

/Márai Sándor/

A világról

"És ne feledd soha, hogy a világ fia is voltál. Rokona a négereknek és a csillagoknak, a hüllőknek és Leonardo da Vincinek, a Golf áramnak és a maláj nőknek, a földrengésnek és Laocénak. Mindehhez közöd volt, egy anyagból vagytok, egy lélek teremtett, ugyanaz a lélek fogad vissza. Ez egészen biztos."

A nulla egyenlő a végtelennel?

                  
Folytatva, (vagy talán befejezve?) az előző bejegyzésem gondolatmenetét, ahhoz a végső következtetéshez ért a kicsit talán furcsának tűnő elméletem, hogy a nulla tehát a semmi az tulajdonképp egyenlő(ugyanaz) az emberi tudat(elme, lélek) törvények révén alkotta végtelennel, vagyis a mindennel. Ha ez így volna, akkor eljutottam egy paradoxonhoz, ahhoz az ellentmondáshoz, hogy a semmi megegyezik a valamivel, tehát ami van, a valójában nincs is, és ami nincs az voltaképp van. Ezt az ellentétet magyarázza meg számomra az emberi elme a tudat végső soron a lélek úgymond megléte, hiszen a lélek is olyan, ami van is, ám mégsem érzékeljük a jelenlétét.


A hatodik érzék-szervünk 

Mindez szerintem azzal is összefügghet, hogy az emberi lélek(elme, tudat) valójában nem más mint a hatodik érzékszervünk. Olyan értelemben vett hatodik érzékszervünk, amely jelenlegi ismereteink szerint csak a valóságnak nevezett jelen időt képes érzékelni, illetve nem csupán érzékelni, hanem saját hozzáférésre múltunk formájában rögzíteni is, vagyis nem képes a jövőben bekövetkező eseményeket látni, mintegy előre jelezni, mint egyfajta misztikus értelemben vett „hatodik érzék”. 

Azért tartom érzékszervnek, mert pl. a szeretet, a szerelem vagy akár a harag a gyűlölet (folytathatnám a sort) érzését nem képes a másik öt érzékszervünk se tapintva, se látva, se szagolva, se ízlelve, sem pedig hallva érzékelni,. Csupán a lelkünk jellemzője hogy felfogja ezeket az érzéseket, melyek létezéséről a többi érzékszervünkkel is meggyőződhetünk (viselkedés, illatok, az érzéshez tartozó agyterület működése), ellenben csakis az emberi léleknél beszélünk szeretet, szerelem stb. érzésről, hiszen a többi esetben többek között, izommozgásokról, vegyi anyagok keletkezéséről, elektromos aktivitásról van szó. 

Azt gondolom, az emberi lélek fogalma is előbb vagy utóbb, a tudományok fejlődésével ugyanúgy, mint például az elektromos áram, vagy mező is, nem lesz több csupán egy biológiai fogalomnál, amely a bennünk és körülöttünk zajló ismert és eddig még számunkra ismeretlen folyamatok révén fizikai, kémiai, matematikai egyenletekkel kimutathatóvá válik, vagyis teljes mértékben megtudhatjuk majd a sok jelenleg megmagyarázhatatlan tapasztalásokra a magyarázatot. Azt gondolom a mai fejlődési ütemet látva, ez az idő nincs is már nagyon messze, ami a mesterséges intelligencia ember általi létrehozását is jelenti, mely viszont súlyos veszélyt feltételezne szerintem a Földi élővilágra, amit a jelenleg tapasztalható felelősség nélküli emberi rombolás, barbárság, csak tetézni fog. 


Az emberi anyanyelv, mint a lélek elsődleges kommunikációs kódrendszere 

No de nem szeretnék nagyon eltérni a kezdeti kérdéskörtől. Tehát visszakanyarodva a lélekhez, gondoljunk csak a magyar nyelvre, mint kifejező, leíró eszközre, hiszen felfedezhető számos olyan szó, kifejezés, amely azt bizonyítja a számomra, hogy az emberi lélek, nem lehet más, mint egy változó biológiai (fizikai, matematikai, kémiai) fogalom. Csak néhány példát említenék a teljesség igénye nélkül: lélekerő, lélekjelenlét, lélek súlya, lélek állapota, lelki egyensúly, lelki hatások, kölcsönhatások, lélek határok. 

Tovább megyek, ha az embert és a reá jellemző egyedi lelkét vesszük alapul, mint egyfajta mini univerzum, akkor az fizikális értelemben vett emberi testet felfoghatjuk az anyag és egyben az energia megnyilvánulásának is, a lelkét pedig a tér fogalmával összevetve szintén hasonlóságok mutatkoznak. Gondolok itt elsősorban a kiterjedés, a dimenzió fogalmára. Az imént említett szóhasználatra, pontosabban a miértjére visszakanyarodva, számomra két elfogadható magyarázat létezik. 

Mégpedig egyik lehetséges válasz, az, hogy a magyar nyelv, - mivel az említett szavak/fogalmak a nyelv megalkotója által ismeretlen jelenségre vonatkoznak -  a tudományból hívta segítségül e roppant kifejező és már közismert tartalommal bíró szavakat, kifejezéseket. A másik lehetséges megoldás szerintem meg az, hogy a magyar nyelv már jóval fejlettebb nálunk e téren, így éppen ezért előbbre is járhat, vagyis ő már tudhat valamit, amit az ember még nem képes felfogni. Nem hiszem, hogy a magyar nyelv olyan fukar volna a szóhasználatban, miszerint az új, még addig ismeretlen érzésekre ne talált volna más jellemzően kifejező szavakat. Sőt a ritka képességeket is magában hordozó nyelvünk, azon belül is a szóhasználatunk, nagyon is ügyel még a legapróbb részletek  „megjelenítésére” is. Ezt mi sem példázza jobban, mint az a tény, ami számos más népcsoport által használt, egyszerűbbnek tartott nyelvre nem igaz, hogy a magyar nyelv képes a legapróbb árnyalati különbségek kifejezésére is, például egyes érzelmek esetében.

Elérkeztem ismét egy számomra szintén érdekes témához az idők során eltérően alakult különféle emberi nyelvekhez, az általuk használt betűkhöz, szavakhoz (itt a mennyiségre gondolok elsősorban) illetve az általánosan elfogadott szabályrendszerükhöz, amely jellemzők szorosan hozzátartoznak/hozzátartoztak a népcsoportok mindennapjaihoz, éppen ezért a nyelveket közelebbről megvizsgálva, számos kérdésre választ kaphatunk. Az adott korban élt vagy élő népcsoport által használt különböző nyelv, a legalkalmasabb eszköz arra, hogy bemutassa magának a használójának, a néha megkérdőjelezhetően értelmesnek nevezett embernek a jellemét, életvitelét, szokásait ma és a történelem folyamán egyaránt. Ugye számtalanszor hallani, milyen nehéz a magyar (vagy például a kínai, stb.) nyelvet elsajátítani egy nem magyar anyanyelvű ember számára. 

Szinte tökéletesen nem is tudja, ha nem gyermekkorában kezd el magyart tanulni. Ez mondhatni természetes is, hiszen minél több szó, és szabály jellemez egy adott nyelvet, annál jobban igénybe veszi a nyelvtanulás az emberi agyterületeket. A gyermeki agy pedig egyformán tanítható, terhelhető, a kapacitása, befogadóképessége ugyanolyan nagy, legyen szó a világ bármely országáról. Mellette az is tény, hogy az emberi agy egyénenként eltéréseket mutat az élet során használt agyterületek nagyságát illetően, ennek ellenére hatalmas hányada marad mégis kihasználatlanul, avagy csak arról van szó, hogy ma még nem ismeretes ezen területek inaktivitásának miértje.

Talán később ezeknek a ma még „fehér foltos” területeknek is nagyobb szerepe lehet majd az orvoslásban. Bár előfordulhat az is, hogy ezt csupán az én laikus gondolkodásmódom mondatja velem. Talán a nyelvi eltérés lehet az egyik oka annak, hogy a világ számos, nagy jelentőséggel bíró területére jutott a magyar emberekből. Sajnos a mai napig nincs megoldva ebben a roppant tőke-orientált világban az értékesebbnél értékesebb szakember kivándorlás megakadályozásának kérdése kicsi hazánkban. Persze nem azt akarom, érzékeltetni, hogy a magyar ember mennyire a többi nép fölé emelkedett szellemileg, és tudásban kenterbe vág minden más nemzetet. Egyáltalán nem! A hangsúlyt a  „nehéz” nyelvtanulással és a hatalmas szókészlet elsajátításával járó jó szellemi alapokra helyezném, ami a bonyolultabb nyelvek „birtoklóinak” ritka kiváltsága. Egyszerűbben szólva, ha például gyermekkorában angolt tanulna egy ember anyanyelvként, akkor a nyelv elsajátítását követően a tanulási képessége szerintem kisebb volna, mintha a magyar nyelvet tanították volna meg a számára. Természetesen ez a lemaradás az élet során egy bizonyos ideig könnyedén behozható.

 Az alapok mindenkinél azonosak 

Minden ember teljesen egyforma adottságokkal születik (azon sérült gyermekek esetében, akik valamiből esetleg hiányt szenvednek születéskor, ott egészséges társaik megfelelő segítsége volna a megoldás, ami sajnos még a mai napig nem teljesen elfogadott hozzáállás). Más szóval az „alapanyag” minden ember esetében ugyanaz, viszont azt vallom, hogy a végeredmény, tehát az, hogy milyen lelkű és tudású ember lesz a fiainkból, az 90%-ban a közvetlen környezetén, vagyis rajtunk felnőtteken múlik. 

A gyermek, vagyis a gyermeki agy születése után egy bizonyos ideig még ugye nem ura a testének, nincs én tudata, nem hogy rögzíteni, még feldolgozni sem képes a külvilág ingereit. Azt értem ez alatt, hogy magát a tanulási folyamatokat is úgymond meg kell tanulnia belül az agysejteknek ahhoz, hogy később megfelelően „működjön”, mint emberi lény. Azt gondolom, hogy a kezdetben csak a veleszületett ösztöneire hagyatkozó kicsi újszülött első „tanítómestere” éppen ez a veleszületett ösztönök egyvelege. Egyszóval ez az állapot lehet a kiindulópont és az azt követő tanulási (kezdetben utánzáson alapuló) folyamat nagyban függ attól, hogy az egyes életösztönökre milyen válasz érkezik a külvilágtól. Tehát, ha a gyermekben már megmutatkozik az értelem legkisebb szikrája is, akkor nagyon fontos az, hogy milyen környezetben van. 

A gyermek miután ösztönei által megfelelően és folyamatosan ki tudja elégíteni a saját (alap) létszükségleteit (természetesen az sem mindegy a létfenntartás mekkora erőfeszítéseket igényel a gyermektől) azt követően megpróbál olyan lenni, mint azok az emberek, akik (jól, vagy rosszul) biztosítják számára a mindennapokban a túléléshez szükséges létfeltételeket.

Hogy mi köze ehhez a léleknek? Csupán az, hogy az ember gyermekkorában a felnőttek által alkotott leírt és íratlan törvények segítségével alakítja ki a saját egyedi én tudatát, illetve tágabb értelemben az élete során szinte folyamatosan képlékeny (tanítható) lelkivilágát. Miután a ember úgymond tudatosan elindul az élet láthatatlan útján, gyermekként még csupán a közvetlen környezetének gondoskodó segítségére számíthat, (melyet néha valamilyen oknál fogva nem kap meg), vagyis a felnőttek határozzák meg számára azokat a paramétereket, amelyekre a későbbi élete során figyelni fog, valamint ezen paraméterek alsó és felső tűréshatárát is megismeri. Mindehhez társulnak aztán a saját világa, lelke által kialakított törvények. Aztán az élet már nem szól másról, mint elsődlegesen a fajfenntartásról, és az ember saját lelkének megismeréséről. És ez az a lelkiismeret, amely elsődlegesen meg fogja határozni, hogy a gyermek milyen emberré is válik valójában. Hiszen az ember lelkében dől el elsődlegesen az, hogy hol vannak azok a bizonyos határok, amiket még képes súrolni, ám túllépésük hatalmas veszélyt jelenthet a számára. 

Tehát egy darabig csak fokozatosan gyűlik a tanulás és a tapasztalás révén az a bizonyos „teher”, amelyet az ember élete során a nyakába vesz (néha dob is le belőle, ha tud), hisz igyekszik mindent magába szívni azért, hogy az igazságot, a saját igazát keresve eljusson végül önmaga megismeréséhez.

              

Isten és az emberi lélek 

 Zárásképpen ismét visszatérnék Isten és az emberi lélek kapcsolatához. Számomra teljesen egyértelmű volt, amikor megtaláltam, és egyben meg is ismertem a saját lelkemet, hogy az nem más, mint az a természetfeletti képességekkel, viszont emberi külsővel és gondolkodásmóddal felruházott és ábrázolt mesebeli lény, amit addig Istenként tiszteltem. Egyszóval számomra elsőként az életbe vetett hit alapja, maga az Isten lett, ezt követően pedig az emberi lélek, amely igen bonyolult és végtelenül összetett fogalom, de ha nem a felületes látásmódot követjük, hanem megpróbálunk sokkal mélyebbre ásni benne, akkor könnyen rájöhetünk, hogy a tulajdonságai és képessége révén teljesen megegyezik a misztikum világában a Bibliában is ábrázolt, természetfeletti erővel megáldott Isteni lénnyel.

De még maga a vallás is Istenként tiszteli a lelkünket, hiszen úgy hívja, hogy szent lélek. És láss csodát ismét a magyar nyelv lesz a segítségemre. Ha végig gondoljuk például az ima szövegét, minden egyes pontja szólhatna akár a saját emberi lelkünkhöz is. 

Összegzésül tehát nem Isten teremtett bennünket emberi alakkal a saját képére, hanem az emberi lélek teremtette meg Istent a saját formájára. De nem csupán Istent, hanem megbízhatatlan érzékszervei segítségével mindent, ami körülveszi az embert.  

Tehát ami van, azt az ember állítja, hogy létezik, és fordítva is igaz ugyanez. Ám ha az érzékszerveink (mind a fentebb említett hat érzékszervünk) tényleg becsap bennünket, lehet, hogy mégis tévedünk? Ami nincs az tulajdonképpen van, és ami van az végül is nem létezik?


Szükség volt-e Istenre a teremtéshez? 

Ezekre a kérdésekre meglátásom szerint az emberi agy, és az által a lélek alapos megismerése ad majd egyszer végleges és megdönthetetlen választ. Vagy nem! Nem tudom, de azt érzem – és ez megnyugtat - , hogy a lélek, amely életünk folyamán irányít, szabályoz, küzd, akár csak az Isten, végtelen, örök és halhatatlan. Lelkünk egy kicsi részecskéje benne van mindenben, amit teszünk, amihez és ahogy hozzányúlunk és ezeket az apró darabokat, ha figyelünk, könnyen fel is fedezhetjük a külvilágban, például az általunk alkotott tárgyakban vagy gondolatokban mindenben, ami képlékenyen körülvesz bennünket. De azt is gondolom, hogy a gyermekeink lelkében szintúgy tovább él egy darab belőlünk, ahogy számunkra sem halnak meg a szüleink, csupán a testük nem mozdul az útjuk legvégén. Igen a test sejtjei elpusztulhatnak.....  

Ez valószínűleg igaz a lélek "sejtjeire" is. De mi a helyzet az örökítő anyagunkkal, a génállományunkkal? Azt gondolom, hogy a lélek ma még láthatatlan részecskéire is ugyanolyan törvények jellemzőek, mint az élő, szemmel is látható, fizikai értelemben vett  test legkisebb alkotóelemeire. 

Egyszóval a lelkünk egy kis részének tovább örökítésének köszönhetően tulajdonképpen aki egyszer megszületett, az az ember szinte örökké élhet, legalábbis addig, amíg az örökítő anyaga el nem vész teljes mértékben. 

Születés és halál 

Születés és a halál. Ez a két biztos pont az életünkben. Egyik sem jobb, vagy rosszabb a másiknál. A két véglet, a semmi és a minden. Azt gondolom az élet akkor örök, (a lélek vagy Isten szintjén) ha nem a "fizikai" látható ember szintjén vizsgáljuk. De megközelíthetjük úgy is, az élet is csupán egy kicsi pont az univerzumban, amely egy végtelen nagy rendszer része. 

Legvégül: arra is megtanított az élet, hogy bármilyen helyzet is adódjon, magamon kívül nem számíthatok más segítségére, ha igazán nagy baj van. Az együttérzésnek vajmi kevés köze van a tényleges segítséghez. Éppen ezért nem is tartozom másnak elszámolni valóval életem során, csupán saját magamnak, végső soron a az életem során kialakult, közösen kialakított saját lelkiismeretemnek. Ha azzal el tudok számolni, akkor nem történhet semmi emberhez méltatlan az életemben. De mint minden, az is relatív, hogy hol kezdődik és hol ér véget egy  ember egészséges lelkiismerete. Az életem során azt is megtapasztaltam, hogy egy beteg ember is rendelkezhet egészséges lelkiismerettel, mint ahogy egy egészséges test is birtokolhat beteg lelket. 

Az igazán veszélyes azt gondolom az a gyógyíthatatlan állapot, amikor a beteg test, beteg lélekkel is rendelkezik. A testi betegségekhez értem az emberi elme betegségét is, hiszen az eredendően őrült ember felfogni sem képes a saját lelkének létezését sem.  Lehet, hogy az emberi lélek hajlamos túlbonyolítani azt is, ami eredendően egyszerű?

"Önmagamról

„Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

(Márai Sándor)

Vége